2016/10/10

3. és 4. hét

Mire odáig jutottam, hogy megírjam nektek a harmadik hét eseményeit, addigra suttyomban letelt a negyedik is, szóval ömlesztve olvashatjátok a beszámolót mindkét hétről:

Kapjuk fel történetünk fonalát ott, ahol elhagytuk! Múlt szerdán jött a hackelős tárgyból a második feladat; fel kellett telepíteni egy ádáz exploit kitet egy virtuális gépen egy szerverre, amivel aztán jól meg kellett nyösztetni egy másik nagyon sebezhető virtuális gépet. A kedd estét kizárólagosan azzal töltöttük, hogy Sanyi ajkain csüngtünk, aki részletesen elmagyarázta nekünk, hogy mégis mi a rák történik, valamint, hogy nekünk mégis mi a rákot kéne csinálnunk. Másnap a laborban aztán ennek ellenére pont így ültem:
Azért küzdöttem derekasan. Próbálkoztam én mindennel. Amikor nagyon elakadtam, akkor szégyenkezve segítséget koldultam a laborvezetőktől - technikásan felváltva, hogy ne legyek gyanús -, csak azért, hogy végül megkoronázzam a mesterművem azzal, hogy körülbelül 10-szer megpróbálom megfertőzni a saját gépem. Szerencsére az ekit volt olyan okos, hogy nem hagyott, bármilyen elszántan próbálkoztam. Így a sztori vége az lett, hogy végülis sikerült befejeznem a feladatot időben, gratuláltak nekem, én pedig kibotorkáltam a teremből azon tűnődve, hogy vajon most mi a rák történt?
Szóval hivatalosan nem lettem kirúgva  páros lábbal a kurzusról. Ezt a bravúrt a magyarok körül csak nekem sikerült elkövetnem - meg persze Sanyinak, aki eddig minden feladatot kimaxolt. Ő egyébként amiatt szokott szomorkodni, hogy nem tanul itt semmi újat...
Egy darabig nagyon örültem, hogy bent maradtam, ám nem rég kiderült, hogy mi lesz a feladat a félév hátralevő részében, és azóta nem tudok nyugodtan aludni. :( A helyzetet súlyosbítja, hogy egy nagyon jó fej sráccal kerültem egy csapatba, és szegénynek egyelőre elég rossz lehet, hogy egy tökéletesen haszontalan párja van. Szóval emiatt kicsit bűntudatom van, de sebaj, küzdök továbbra is derekasan, ő meg nagyon segítőkész.

Van nekünk egy Economics and Management fantázianevű tárgyunk is, ami nagyon megtévesztő jelenségnek számít, ugyanis sem közgazdaságtant, sem menedzsmentet nem tanulunk rajta. A professzor elképzelése az, hogy az Innovation & Enterpreteurship című dologgal foglalkozzunk inkább, méghozzá innovatívan interaktív formában. Minden héten hétfőn két előre véletlenszerűen kiválasztott csapat vitatkozik egy előre kiadott témán valamilyen fiktív szituációban. A múlthéten az egyik csapat Steve Jobs, a másik Bill Gates mellett érvelt egy disztópikus jövőben, ahol az volt a kérdés, hogy ki legyen a világ technológiai vezetője. Jobs feltámadt (vagyis igazából eredetileg is csak hibernálták titokban, hogy egy alkalmas pillanatban előbukkanhasson megmenteni a világot), Gates pedig visszatért a Microsoft élére.
Mindeközben (ez a szó olaszul úgy van, hogy 'contemporaneamente' és ez az új kedvenc szavam) a kurzus hallgatói között ki lett osztva néhány feladat; vannak, akik jegyzetelnek, fényképeznek, videóznak, a weboldalt szerkesztik, jelenlétet ellenőriznek, stb. Ezekre külön lehetett jelentkezni egy motivációs levéllel. Én is megpályáztam és megnyertem egy posztot: critical mind! (Csak óvatosan, mert én is mindig 'criminal mind'-ot mondok helyette véletlenül.) A feladat abból áll, hogy az egyik csapatnak segítenem kell a felkészülésben (és alkalom adtán a vita során) azzal, hogy a gyenge pontjaikat feltárom nekik. Értsd: azért fizetnek, hogy széttrollkodjak egy egész csapatot, muhohahaha! :D (Egyébként jegyekben fizetnek érte - majd ha egyszer veszem a fáradságot, hogy elmagyarázzam az olasz értékelési rendszert, akkor ez érthető lesz.) Azzal viszont nem számoltam, hogy ennek a szerepnek köszönhetően extra heti 3-4 órát az egyetemen hesszelhetek emiatt. No, nem fontos, szóra sem érdemes...

Megkezdődtek az eddig rendszeresen elmaradott algebrai kriptogárfia órák is, amiken a prof komótosan megnyomja a 'play' gombot a laptopján és lejátszik egy felvételt önnön saját magáról, ahogy 3 évvel korábban megtartja ugyanezt az órát. Részemről ez azért kényelmes, mert ugyanezt meg tudom nézni az otthon kényelmes magányában is, szóval nincs órám csütörtökön, juhú! Ráadásul az eddigi anyagot teljes pompájában tanultam már a BME-n, szóval határozottan felemelő érzés megfigyelni a többi - nem matematikus vénával rendelkező - évfolyamtársam pánikszerű reakcióit a nyakatekert matematikai formalizmusokra.

A többi kurzuson nem nagyon történt említésre méltó dolog, illetve éppen az történt rajtuk, amit az ember azt elvárna tőlük.

Egyéb híreink:

A sorrendiséget és a teljességet félredobva random megmondom nektek, hogy hogyan tengetem mindennapjaimat.

Nos, elsősorban - a kripto kivételével - bejárok az óráimra. Ez nagyon furcsa érzés srácok! Láttátok az órarendem, szerencsére az órák nincsenek nagyon korán, ami bizony igen jól esik az érzékeny lelkecskémnek, viszont az utazgatással együtt azért még mindig meglehetősen időigényes dolog egyetemre járni.

Az órákra való készülődés után fennmaradó szabadidőmben (értsd: általában éjnek évadján) szerfelett sokat beszélgetek Skypeon egy bizonyos ifjú hölggyel. Ha bárki olyasvalaki olvassa ezt, akinek hatalmában áll megjavítani az internetet a Kármán Tódor Kollégium 134-es szobájában, akkor nyomatékosan kérem, hogy ne habozzon, ugyanis kimondottan bosszantó, amikor az estém háromnegyedét a „beakadtál” és a „kiakadtál” szavak alternáló dallama tölti ki. Lilin kívül persze szoktam beszélgetni egyéb otthoniakkal is, csak hát hozzá képest nem sokat, sőt keveset.

Szintén tekintélyes mennyiségű időmet töltöm filmnézéssel (alkalom adtán sorozatnézéssel), leginkább a csipet-csapattal esténként egy kibérelt movie roomban, de néha Lilivel vagy akár szerény egymagamban.
Az is gyakorta előfordul, hogy az én saját bátyuskámmal egymásnak vállvetve harcolunk heroikusan a Counter-Strike univerzum változatos tájain.

Néhány napja az időjárás gondolt egyet és hirtelen farkasordító kategóriájú hideg lett. Ez eddig rendben is volna, viszont az Opera Universitaria (a koli üzemeltetője) elvből nem kapcsolja be a fűtést november előtt, sőt még csak egy rongyos plusz pokrócot sem adnak. Szóval most éppen egy rendes takaróra vadászom.

Az új bakancsom tegnap (vasárnap) sikerült felavatni. Bennel és Rékával felbattyogtunk Sardagnából egészen eddig a pontig:


És csodálatos ez a bakancs! Amúgy erről a túráról is készültek képek, de ezúttal nem várom meg, amíg eljutnak hozzám, mert az legutóbb is nagyon sokáig tartott. Majd ha lesznek, közzéteszem őket külön, ne aggódjatok!

Sanyinak közben megjött a squash ütője, úgyhogy szinte minden nap lemegyünk játszani. Meredeken fejlődik a srác, már meccset is nyert ellenem, úgyhogy fel kell kötni azt a bizonyos gatyamadzagot.
A yellow gymben lehet egy nagyon pici teremben röpizni is. Olyannyira, hogy már a helyi röpis arcok facebook csapatának tiszteletbeli tagjai vagyunk.

Ma egész nap mostam és takarítottam, mert holnap lesz a szobaellenőrzés. Most rá sem ismerek a szobámra. Durva.

Én Balu voltam, a jövő héten újra jelentkezem.

2016/10/05

Tériszony

Elérkezett a pillanat, amit lassan két hete ígérgetek fűnek-fának! Kapaszkodjatok meg valamiben és kövessetek Trentino autonóm megye káprázatosan hajmeresztő hegyvonulataira.

Egy dolgot azért hadd szögezzek le előre: bár az alant közölt fotók nem lettek csúnyák, nem adják vissza azt a vizuális élményt, amit az ember ott, helyben megtapasztal. (Okoskodás: lehet, hogy ez azért van, mert a képeken nem látszik a horizont, és ezért nagyon relatív, hogy merre van a fel és a le, vagy lehet, hogy simán ügyetlenek vagyunk és nem tudjuk jól érzékeltetni a mélységet a képeken. Vagy inkább ti vagytok ügyetlenek és nem tudjátok jól érzékelni a mélységet. Mert ugye a képek 2D-sek. Mindegy.) Ha meglátogattok, akkor az eredeti hatást is kipróbálhatjátok. :) Csak hozzatok tejfölt!

Na, uzsgyi.


Túra numero ein

Első utunk Trentó Dunájának, közismertebb nevén az Adigének a partjától indul. Innen lehet fellibegni a szemközti hegy az oldalában fekvő faluba, Sardagnába:

Ezen a képen a folyó (lent) és a libegő (jobbra, fent) egyszerre látszik.
Útközben ilyen a kilátás a libegőből. Balra tőlünk a lefele tartó kabin tekinthető meg.
Ez azért érdekes, mert az is pont így néz ki, mint az, amiben épp tartózkodunk.
Újabb kilátás a libegőből.
Fentről pedig pont ilyen körülnézni.
Aki megtalálja a képen a kolit (SanBartolameót), az kap tőlem egy csokit.
Innen túráztunk egy picit meredeken felfelé a 645-ös számú ösvényt követve kb. félútig.

Ezen a térképen tessék megkeresni a 645-ös számú ösvényt.
Képek az erdőről, amiben mendegéltünk:

Ilyen helikopterek röpködnek errefelé az emberek feje felett.
Mosolyalbum

Mivel többnyire túrázásra tökéletesen alkalmatlan szerelésben vágtunk neki a kalandnak (esetemben egy hamisítatlan, eredeti, továbbá originált Tisza Cipő®-ben), ennél feljebb nem is merészkedtünk. Azért mielőtt hazatértünk volna, elhatároztuk, hogy azonos helyről indulva egyszer még megmásszuk a Cornetet, a térkép tetején található csúcsot is.



Túra numero zwei.

A múlt hét végén az előbbinél eggyel komolyabb küldetésre vállalkoztunk önként. Első körben felkeltünk hajnali 7-kor és elértük azt a mitikus típusú buszt, ami elvisz egészen odáig, ahová már a szem sem lát el, mert útban van neki egy hegy - ergo az előbbiekben emlegetett hegy túloldalára.

Ez egy busz
A mitikus buszon mintegy egy óra alatt 1300 métert szintemelkedik az ember (193 méterről 1562-re), valamint út közben szerpentineket is lát:

Bárányok!
Ennyire merészkedtünk messzire.

A túloldalon nekilendültünk, és egyenesen felbattyogtunk a környék második legmagasabb csúcsára, a 2160 méteres, legendás Monte Bondonera.

Bocik!
Az ott én vagyok!
A csúcson csináltunk ugyan fotókat, de ez talán mégiscsak jobb egyel:


Természetesen én továbbra is a Tisza cipőben csapattam. Namármost arról már értekeztem, hogy tériszonyos vagyok. Ez még rendben is volna, végülis csak ilyen helyeken mentem végig:
Jajj, de magas!
Nem félek!
DE!
Szóval mellettem alig 1000 méternyi semmi választott el a legközelebbi valamitől. Ám a csúcshoz közeledve az ösvény fokozatosan átalakult egy többé-kevésbé függőleges sziklakupaccá, úgyhogy amikor itt a vége felé nagyban nyomtam a hegyikecske című magánszámom, akkor igencsak határozottan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én mostmár eskü-becsszó tényleg beruházok egy túrabakancsra. És alig telt el egy-két nap, és lőn túrabakancs! Csodáljátok meg:

Ráadásul occó volt, potom €20-ért megdobtak vele egy sportboltban. Ezen én is meglepődtem. Nem sokára kipróbálom, ám most vissza a hegyhez!

Az előttünk törtető (szintán SanBában őshonos) túrázó csapat meghódított még két csúcsot ezután, ám mi úgy gondoltuk, hogy visszafordulunk és pont elcsípjük a 13:15-ös típusú mítikus buszt visszafelé Trentóba. Csakhogy ezt a busz nem gondolta így. Sőt, röpke háromnegyed óra tétova várakozás után egy szimpatikus olasz bácsi kisétált a szomszéd panzióból/étteremből és megjegyezte, hogy erre a buszra ugyan hiába várunk, mert ez nemes egyszerűséggel nem létezik. Mi ugyan erősködtünk, hogy márpedig a megállóban kifüggesztett menetrendben írva vagyon, hogy pedig de, ám ez sem a bácsit, sem a buszt nem hatotta meg. Nomeg minket sem.
Szóval vártunk még három órácskát a kis panzióban/étteremben dúsgazdag, idős német házaspárok fürkésző tekintetei elől bujkálva. Nameg felváltva nyüszítve és vonyítva, ugyanis jól leégtünk a napon mind. Különösen Sanyi. Cserébe ő kulináris tanulmányokba fojtotta bánatát, egy nagy tál igazi, originált, stb. olasz tészta formájában. Sovány vigasz volt, de legalább csöpögtettek rá valamit:


Ez volt az élménybeszámolónk, köszönjük, hogy minket választottak!

Remélem, elégedettek vagytok a képekkel, a többségét - vagyis igazából szerintem konkrétan mindet - a csipet-csapattól loptam, mert nekik jobb képeket csinál a telefonjuk. De már nem sokáig, ugyanis viharos tempóban érkezik Baxter negyedik reinkarnációja, az én új, One-plus 3 fedőnévre hallgató djágaszágom. Legalábbis megígérték, hogy legkésőbb november 4-ig megérkezik... Cirip-cirip. :(

Edit: A teringettét, az aztán most nagyon biztos lett, hogy én többet nem fogok ennyi képet átválogatni egy poszthoz. Ejha.

2016/09/26

Szemelvények a második hétből

Kedves Mindenki!

Nagyon jól esik, hogy finoman - valamint kevésbé finoman - rugdostok, hogy írjak már blogot, hé, mert ezt az eddigi munkásságom elismerésének veszem. Vehetném például rugdosásnak is, de így sokkal vidámabb az élet. 
Ígérem, hogy nem kérek többet bocsánatot, amiért nem írok sűrűbben, ugyanis egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy heti egy-két bejegyzésnél nem leszek képes többet produkálni. Sőt, ez most már teljesen világos. As clear as an unmuddied lake, friend. As clear as an azure sky of deepest summer... Meg egyébként is azok a bejegyzések, amiket csak úgy suttyomban dobtam össze, azok sokkal gyengébbre sikerültek, mint szerettem volna. Egy szó, mint száz, ez van, ezt tessék szeretni. Lássuk, mi történt a múlt héten:

Nos, a suli nekilendült, és lényegesen kevesebb órám maradt el, mint az első héten. Mindössze négy. (Taps.) Megjegyzem, ez még mindig több, mint amennyi a BME-n három éves pályafutásom alatt összesen elmaradt, de azért érezhető a javulás. Finoman érdeklődtem egy hosszabb ideje itt tanuló olasz barátomnál, hogy ez a tendencia vajon a továbbiakban is folytatódni fog-e, amire ő megnyugtatott, hogy azért év közben jobbára azért meg szokták tartani az órákat. Nem mondom, hogy ezzel teljesen eloszlatta volna minden aggodalmam, de mit tehet itt egy ló.

Szerdán írattak velünk két felmérő feladatot; az egyiket a hackelős tárgyból, a másikat pedig Cyber Security típusú kockázatbecslésből.
Az előbbinél az volt a feladat, hogy a hétfői órán (nagyon vázlatosan) ismertetett biztonsági réseket kellett megtalálni 25 perc alatt sokszáz soros forráskódokban. Megjegyzem, olyan nyelven íródott forráskódokban, amilyet mi, matekosok még nem nagyon pipáltunk. A feladat egyébként a közvélemény szerint nevetségesen nehéz volt, tehát nem csak mi jöttünk ki nagyon szomorúan a teremből, hanem úgy kb. mindenki. Ja, említettem már, hogy aki ezt a feladatot nem teljesíti 50%-ra, azt kapásból kidobják a kurzusról? Bukó. Támadhatatlan logika: „Srácok, csináljunk már egy tárgyat, amin megtanítunk mindenkit hackelni, aztán a második héten basszunk ki azokat, akik nem tudnak még hackelni!” U wot m8. Eredményt amúgy mára ígértek, de mivel volt valaki, aki nem szabályos választ adott néhány kérdésre, az automatikus értékelési rendszerük meghalt... Mellesleg az a valaki én voltam, scusi :D

Update: csodával határos módon a magyarok közül hatból négyünknek meglett! De azért nem áltatjuk magunkat; szerdán jön a feladat másik fele, ott még kihullhatunk nyugodtan. Addig is a blogolás mellett fennmaradó szabadidőmben készülhetek rá ehhez hasonló oktatóvideókkal.

Délután megírtuk a másik feladatot is, ami pedig, komolyan mondom, egy vicc volt. Az megvan, hogy nyolcadikban kellett írni egy ilyen kompetenciafelmérést? Na, az például határozottan nehezebb ennél. Az egész egy nagyra nőtt szövegértési feladat volt. Ennek sincs még eredménye, de ezen nem izgul senki.

A hét hátralevő részében amúgy semmi érdekes nem történt az egyetemen, úgyhogy következzenek további híreink:

Egy magyar sráctól, akivel egyébként nagyon ritkán találkozunk, kaptam kölcsön egy squashütőt, majd ezen felbuzdulva squasholtam szinte mindenkivel a csipet-csapatból: először Attival és Nikivel, aztán Bennel és Sanyival. Mindnyájan most találkoztak először a játékkal, de többnyire nagyon tetszett nekik. Főleg Sanyinak, aki úgy nyilatkozott, hogy ez élete játéka és már meg is rendelt egy squashütőt.

Ezen a környéken ha az ember sokáig meredten nézi az őt körülölelő hegyeket, előbb-utóbb megfogalmazódik benne a gondolat, hogy talán odafentől sem lenne rossz körülnézni. Múlt vasárnap tehát kipróbáltuk a folyó feletti libegőt, ami a szemközti hegyoldalba libeg fel. Ha már ott voltunk túráztunk is egy csöppet.
Ezen a vasárnapon pedig felültünk egy buszra, ami még feljebb merészkedett az előbbi hegyen, majd annak a túloldalán megmásztuk a környék legmagasabb csúcsát.
Erről a két kalandról nemsokára külön értekezem nektek, amint sikerül begyűjtenem a többiektől a képeiket. Türelem, felebarátaim! (Vagy nézzétek meg a képeket facebookon, már fent van egy csomó.)

Dario (a szobatársam, emlékeztek) megtanított rendesen, olaszul megágyazni, úgyhogy már éppen kétszer annyi lepedőt használok, mint eddig. Kiszámoltam, ez 100% előrelépés ebből a szempontból.

Mivel az itteni neten le van tiltva egy-két dolog, és a Steam és egyéb - khömtorentökhm - dolgok nagyon hiányoznak nekem, néhányan úgy határoztunk, hogy összedobunk közös vépéenre valót. És lőn csé. ^^ Mármint majd egyszer lesz. Még nincs. :( Amúgy nem remeg a kezem, meg semmi ilyesmi elvonási tünetem sincs, köszönöm kérdéstek.

Az olasz szókincsem közben rohamosan bővül, már tudok köszönni számtalan módon, megtalálom a kijáratot bárhonnan, valamint tudom, hogy van olaszul az, hogy „alkoholmentes”. Ez utóbbit ne firtassuk, honnan tudom, nem akarok beszélni róla.

Ennyi voltam mára, a túrázós bejegyzést is olvashatjátok hamarost!

Peca.

2016/09/17

Pénteki pörgés

A 11-kor kezdődő óránk előtt a felavatandó biciklimmel elgurultunk a központba megismételni a tegnapi tiszteletkörünket az Uni.Sport irodában és a buszpályaudvaron. Bérletet sikerült kapnom, de sajnos az Uni.Sport-ban nem kerültünk sorra egészem 10:35-ig, amikor is úgy határoztunk, hogy ideje elindulni, ha még fel szeretnénk biciklizni az egyetemhez.

4,5 km nem lehet olyan vészes, ugye? Hát, a jelek szerint hegynek felfelé mégis lehet vészes. :( Be kell vallanom, legyőztek. Az utolsó 200 méteren nem bírtam tovább és sétálnom kellett. Talán, ha tudom, hogy ilyen közel van a cél, végig tudom csinálni... A lényeg: 11:01-re odaértünk. Gyorsan kikötöttük a bringát és rákvörösen, zihálva felszaladtunk a terembe, ahol Atiék vigyorogva tájékoztattak minket, hogy ez az óra is elmarad, fölöslegesen tekertünk fel... Ezen a ponton sikítottam egy halkat. De most komolyan, ötből két órát tartottak eddig meg. Mi történik?

Így legalább jutott időnk az sportkártyát megcsináltatni, mert délig volt nyitva az iroda. Lefelé egyébként 7 perc alatt jártuk meg az utat...

Ahogy hazaértem egy barátságos, olasz gyártmányú szobatárs fogadott. Végre! Darionak hívják, 19 éves és életében először kolis. Economy-t tanul és szeret filmeket nézni Netflixen. Ezt pedig úgy hozta tudomásomra, hogy azonnal kicsapott az asztalára egy 108 centis 4k tévét, wow:


Egyébként azt hiszem, jól elleszünk. Nem viszi túlzásba az angol nyelvtudást, de szignifikánsan jobban tud angolul, mint mondjuk én olaszul... Szóval megértjük egymást. Egyelőre viszont nem sokat beszélgettünk, ugyanis stílusosan magával hozta az egész családját, akik nagyon intenzíven és nagyon hangosan segítettek neki beköltözni.

Délután mostunk. A mosógépek használata sajnos még a legolcsóbb változatban is 1,8 euróba kerül, szóval nem itt fogok rászokni arra, hogy naponta mossak kedvtelésből. Nincs ruhaszárítónk egyelőre, szóval kiétem kreativitásom. A jó kollégista felismeri a lehetőséget, ha látja:


Este volt az Erasmus Student Network megnyitó ünnepsége, ahova tévedésből minket is meghívtak, úgyhogy néhányan úgy határoztunk, hogy szétnézünk, mit lehet ott ingyen enni. Ahogy elindultunk, vidáman elkezdett esni az eső, szóval az innovatív szárítóberendezésem mégsem bizonyult olyan jó ötletnek. A megnyitó pedig sajnos inkább előadás volt, mint ünnepség, nem adtak enni, cserébe viszont bőrig áztunk, amikor átvonultunk fél Trentón, hogy aztán kikössünk egy nagyon drága, valamint nagyon hipszter beütésű klubban. Egy-két emberrel összebarátkoztunk, de aztán úgy ítéltük, hogy nagyon hangos a zene és inkább hazabuszoztunk.

Ééééés Balu strikes again! Balu fent hagyta a pénztárcáját a buszon, a bankkártyájával és az összes egyéb itteni kártyájával együtt. Well done Balu.

Balu, miután konstatálta ezt (a szoba kulcskártyája is a tárcában volt, tehát elég gyorsan feltűnt a hiánya) akcióba lendült.
Nem szeretném részletekbe menően leírni a vadászat minden mozzanatát (az igazat megvallva elkezdtem, de higgyétek el, nagyon unalmas volt), a csattanó az, hogy a tárca másnapra megkerült hiánytalanul. Ebben rengeteget segített mondhatni minden itteni magyar barátom, a portás bácsi, két olasz rendőr, a buszpályaudvar egy munkatársa, egy olasz srác SanBából, akit random megkértem, hogy tolmácsoljon, és végül egy ennivaló buszvezető, aki megtalálta a tárcát és másnap reggelre bevitte a rendőrségre.
A vadászat közben nagyjából minden létező emberi érzést átéltem. Ráadásul a hullámvasút eufóriával és túláradó hálával ért véget. El sem hinném, ha nem velem esett volna meg ez az eset. A tanulságot mindenki vonja le magának. Egy dolog biztos: R tényleg egy jó nagy szám...

Én Balu voltam, nem sokára ismét jelentkezem. Addig is maradjatok szépek!

Csütörtöki nihil

Ezer bocsi kedves rendszeres olvasóim (egyébként van ilyenem?) a három napos információhiányért. Felpörögtek kicsit az események erre felé és elég nehezen találtam időt arra, hogy blogot írjak. Ám most megtöröm a rádiócsöndet és jól beszámolok nektek minden égetően fontos eseményről. Kezdjük!


CSÜTÖRTÖK

No kérem, a csütörtököt rögtön azzal kezdtem, hogy a végletekig feszítettem a határaimat: felkeltem fél 8-kor és lebattyogtam bringát szüretelni, vagyis sorban állni másfél órát az erre alkalmas hivatal előtt. Én voltam az első a színen, még sor sem volt, tehát letelepedtem az ajtó elé és nekiláttam olvasgani a legújabb kedvenc könyvemet, ami a „Főzzünk örömmel!” címre hallgat. Ezt a könyvet még első kollégiumba vonulásom alkalmából kaptam sok szeretettel a tündér keresztanyámtól, és az alcíme nyerte el igazán a bizalmam: „Egészségesen, gyorsan, olcsón”. Főleg az két utóbbit kérem, köszönöm. Hátha lesz ebből valami. Alig jutottam túl az előszón és a bevezetőkön, mire megjelent a színen Dima is, akivel aztán nagyon jól elbeszélgettem a hátralevő egy órában. Úgy tűnik, hogy aki korán kel, az biciklit lel, mert amikor (9-kor) kinyílt az ajtó, kiderült, hogy én vagyok a legmázlistább ember R sugarú környezeten belül, ahol R egy jó nagy valós szám. Én vagyok az első ember itt, akit ismerek és férfi bringája lett, sőt, új férfi bringája! Lássatok csodát:


Hát nem gyönyörű? :') És még lakatot is adtak hozzá! Már csak sisakot szeretnék szerezni. Bizony egy sisakot. Tudjátok, egy ilyen fura kalapot, amit azért hord az ember biciklizés közben, hogy ha elesik, akkor se boldoguljon meg lehetőleg. Hogy még nem láttatok ilyet? Hát, az olaszok sem... Százával látok biciklistákat naponta, száguldoznak le a dombokról hegyekről, szalomoznak az autósok között és eskü-becsszó: nem láttam még egyetlen biciklistán sem sisakot. Atival már egy-két napja figyeljük őket, és az egyetlen sisakos biciklista, akit eddig találtunk, az egy kb 5 éves kislány volt. Ennek megfelelően egyetlen boltban sem találtam még sisakot, úgyhogy az lesz a vége, hogy netről rendelek egyet. Edit: mondjuk az is lehet, hogy errefelé mindenki ilyet visel...

Délután, az egyetlen óránk előtt bebuszoztunk a centrumba, hogy Uni.Sport kártyát szerezzünk. A helyszínen kiderült, hogy a honlapon található nyitvatartással ellentétben délben be szoktak zárni, scusi. Sebaj megpróbáltuk elkérni a buszbérletet is, ami Rékának sikerült, de csak neki. Méjbi Tumorrov, scusi. Csalódottan buszoztunk fel az egyetemhez, az algebrai kriptográfia óránkra. Ami jól elmaradt. És erről még csak nem is szóltak, csak az óra elején felírták a táblára, hogy legközelebb két hét múlva lesz ilyen, scusi. Ezen a ponton elvesztettem az olasz adminisztrációba vetett hitem, scusi. :(

A napnak a másik történelmi mozzanata az volt, hogy hazafelé betértünk egy kínai boltba, ahol a helyi viszonyokhoz képest töredék áron lehet földi javakhoz jutni. Leszámítva persze a bukósisakot. Meg sajnos kaját sem árulnak, de egyébként nagyon tetszetős a hely.

A folytatás is érkezik hamarosan!

2016/09/14

Unatkozásaim

A történetünk folytatódik, kapaszkodjatok!

Nagyon büszke voltam magamra kedden reggel, mert annak ellenére sikerült felébrednem, hogy nem csörgött a telefonom. Tudni illik igaz, hogy beállítottam hét ébresztőt, de azzal a lendülettel le is némítottam őket... Kis híja volt, hogy ezért lemaradjak a beiratkozásról. Na, nem érdekes, végül semmi apokaliptikus nem történt. Leszámítva, hogy fel kellett kelnem hétkor. :(

Az egyetem Povoban található, ahova vonattal a legcélszerűbb eljutni, különösen figyelembe véve, hogy még mindig nem készült el a bérletünk és SanBa vonatállomásán (említettem már, hogy saját állomása van?) sajnos nem lehet jegyet venni, szóval jogszabályilag kénytelenek vagyunk bliccelni. Az egyetlen hátránya a vonatnak, hogy nem közvetlenül a helynél tesz le, hanem egy 10 percnyi lihegősen meredek sétányira. A napon. Ami süt. Nagyon. Nem tudom, ti otthon hogy vagytok vele, de itt általában elég meleg van.

A beiratkozás 9:30-kor kezdődött, mi meg odaértünk 8:30-ra, szóval bőven volt időm körülnézni a környéken. Meg képeket csinálni nektek:


Az első emeleten ki van állítva egy csomó gyönyörű kép:



Tovább képek a környékről:

 

A beiratkozás sorban állással együtt kb. 20 percig tartott. Alá kellett írni egy papírt az ösztöndíjról és egyet arról, hogy itt bizony mi tanulni is fogunk. Aztán kaptunk igazi, saját unitn.it-s felhasználói fiókot, amivel végre használhatjuk a netet! Öröm, boldogság! Sebtiben aktiváltuk is magunkat a könyvtárban, és... Semmi. Nagy, tátongó üresség. Üres halmaz. No internet, no nothing. Később kiderült, hogy az egyetemi hálózatot fenntartó informatikusok is olaszok és nem sietik el a dolgokat. Naponta kétszer frissítik az internethasználatra jogosult felhasználók listáját, szóval azt még meg kellett várni.

Fél háromkor volt egy közös EIT-s eligazítás, tehát még négy óra üldögélés, álldogálás. Időközben megnéztük belülről az egyetemi menzát, ahol a világ legbonyolultabb menürendszerét őrzik. A lényeg az, hogy a különböző komponenseket az ember nem külön-külön megveszi és a végösszeget kifizeti, hanem a meglévő összes komponens 10-15 lehetséges részhalmaza fel van sorolva olaszul egy kis lapon, és onnan lehet kikeresni, hogy mi mennyibe kerül. Egyébként a menza ár-érték arányt tekintve olyan közepesen megérős. 

A várakozás különben úgy nézett ki, hogy a kampusz legváltozatosabb pontjain döglődtünk órákig. Menet közben pedig jól összebarátkoztunk egy csomó EIT-ssel. Hurrá!

Az eligazításon meghallgattuk, hogy mire számítsunk a képzésen, aztán volt utána egy speciálisan Security and Privacys stand up is, ahol egy nagyon vicces ember, aki valószínűleg a koordináltorunk, beszélt az S&P-s követelményekről, meg az olasz értékelési rendszerről és megmutatta, hogy nicsak nem működik az online órarend, hoppá, nem baj, majd elküldjük e-mailben.

Hazafelé gyalog mentünk, mert egyrészt úgy olcsóbb, másrészt ilyen helyeken sétáltunk:

 
 


Éppen mire hazaértünk elkezdett csordogálni az internetünk, szóval én egy órára eltűntem nyávogni Skypeon. Ez már nagyon hiányzott.

Este együtt főzőcskéztünk a csipet-csapattal és olyan srácokkal, akiket nap közben ismertünk meg.
Főzőcske után pedig - mi mást csinálna az ember az első oktatási nap előtt - partyztunk is egy picit nálam, ugyanis a szobatársam még mindig nem érkezett meg. Pedig elvileg keddre vártuk. Különös.


SZERDA

E-mailt nem kaptunk az órarendről, de egy aranyos olasz barátunk kikereste nekünk, hogy hol lesznek az óráink:


Az első az Offensive Technologies fantázianévre hallgatott és a tegnapi koordinátor bácsi tartotta. Amikor húsz perccel az óra állítólagos kezdete után még üres volt a terem, gyanússá vált, hogy rossz helyen lehetünk. Viszonylag hamar megtaláltam a honlapon, hogy rossz hetet nézett a barátunk, és átnavigáltunk a helyre, ahol lennünk kellett volna. Ott már vígan zajlott az előadás, de mivel már az ablakpárkányon sem fértünk el, az egész társaság átvonult a terembe, ahol eredetileg voltunk. Szóval végül nekünk lett igazunk. Az előadás egyébként elég érdekes volt, bár egy picit időnként alulképzettnek éreztük magunkat. Ha igaza lesz a bácsinak, akkor a félév végére lendületesen fogunk rendszereket feltördelni. Anya nézd, hacker leszek! :O

Éééés most várom, hogy kezdődjön a következő óra. Addig is szeretném megköszönni a támogatást a kiemelt szponzoromnak, a téliszalámis szendvicsnek.